A hiba, ami jó matematikaórát indított
A matekórán nem mindig az a legizgalmasabb pillanat, amikor mindenki elsőre jól számol. Néha éppen egy hibás megoldás indít el egy jó beszélgetést.
Vegyünk például egy egyszerűnek tűnő feladatot:
3 · (10 + 2)
Valaki gyorsan rávágja: 32. A ceruzája már szinte meg is előzi a gondolatait: 3 · 10 = 30, aztán még hozzáadja a 2-t. Ismerős gondolatmenet. Nem véletlen számok kerültek a papírra, és nem is feltétlenül figyelmetlenségből született a válasz. A gyerek próbált valamit kezdeni a feladattal – csak közben kimaradt egy apró, de fontos lépés.
Ilyenkor könnyű lenne azt mondani: „Nem jó, számold ki még egyszer.” Csakhogy attól még nem biztos, hogy kiderül, hol csúszott félre a gondolat. Én inkább meg szoktam kérdezni:
– Meséld el, hogyan gondolkodtál!
Ez az egyszerű kérdés sokszor többet ér, mint ha rögtön elmondanám a helyes megoldást. Kiderülhet, hogy a gyerek érti a szorzást, csak nem vette észre, hogy a zárójelben lévő mindkét számot meg kell szorozni hárommal. Vagy éppen az derül ki, hogy a zárójel szerepe még nem elég világos neki. A két helyzet nem ugyanaz, ezért a segítségnek sem kell ugyanolyannak lennie.
Az első szakmai megfigyelésem az, hogy a hibás válasz gyakran többet árul el a gondolkodásról, mint a helyes. A 32 nem egyszerűen egy rossz eredmény. Megmutatja, hogyan bontotta fel a tanuló a feladatot: a 3-at megszorozta a 10-zel, majd a 2-t hozzáadta. Ha csak kijavítjuk az eredményt, a következő hasonló példánál ugyanaz a bizonytalanság újra előjöhet. Ha viszont meghallgatjuk a gondolatmenetét, megtudjuk, mire lehet építeni, és melyik lépést kell még tisztázni.
Egy rajz ilyenkor sokat segíthet. Először elképzelünk három csoportot, mindegyikben tíz koronggal és még két koronggal. Vagyis háromszor kapunk tizenkettőt: 36-ot. Aztán leírjuk másképp is:
3 · (10 + 2) = 3 · 10 + 3 · 2 = 30 + 6 = 36
A szabály így nem a levegőből pottyan a füzetbe. Látszik, mit jelent: a három csoport mindegyikében ott van a tíz és a kettő is, tehát mindkettőből háromszor annyit veszünk.
Persze egy matematikateremben a magyarázatot sem mindig a tanító mondja ki először. Valaki már jelentkezik is:
– Én tudom! Mert a hármas mindenkit megszoroz!
A „mindenkit” szó hallatán azért néha pontosítunk. A szorzás ugyanis nem terjed ki az osztályteremre, a tízóraira és a folyosón felejtett tornazsákra – csak arra, ami a zárójelen belül van. Ezen általában már lehet mosolyogni, és a szabály is könnyebben megmarad.
A második szakmai megfigyelésem az, hogy a gyerekek akkor mernek igazán gondolkodni, ha nem kell félniük attól, hogy egy hiba miatt megszégyenülnek. Ez nem azt jelenti, hogy mindegy, mi kerül a füzetbe. A pontosság fontos, és a helyes megoldásnak továbbra is örülünk. De ha csak az számít, ki tudja gyorsan bemondani a jó eredményt, akkor a bizonytalanabb tanulók könnyen inkább csendben maradnak. Ha viszont azt is értéknek tekintjük, hogy valaki elmondja, hogyan próbálkozott, akkor már a gondolkodásáról is beszélhetünk.
Ehhez néha türelem kell. Nem mindig kell azonnal kisegíteni a gyereket, és nem kell minden csendet rögtön kitölteni a tanító magyarázatával. Hagyhatunk egy kis időt, hogy újra átgondolja. Megkérdezhetünk egy osztálytársat is: „Te hogyan közelítenéd meg?” Így nemcsak a feladat kerül elő, hanem az is, hogyan figyelünk egymás gondolataira.
A hibától tehát nem kell megijedni. Nem örülünk neki különösebben – azért a jó megoldásnak továbbra is tudunk örülni –, de megpróbálhatjuk kideríteni, mit tanít nekünk. Egy elrontott példa megmutathatja, hol tart a gyerek, miben biztos, és hol van még szüksége kapaszkodóra. Nekem pedig emlékeztető, hogy a tanítás nem mindig abban áll, hogy minél hamarabb megadjam a választ. Néha a legfontosabb dolgom az, hogy feltegyem a jó kérdést.
A matematika nem attól lesz könnyebb, hogy soha nem hibázunk. Hanem attól, hogy merünk gondolkodni, kérdezni, újrapróbálni – és közben nem felejtjük el, hogy a padban nemcsak a helyes válasz ül. Ott ül egy gyerek is, aki éppen tanul.
Talán ezért is fontos, hogy a gyerek ne csak akkor érezze magát otthon az osztályteremben, amikor tudja a választ. Legyen helye kérdezni, tévedni és újrakezdeni is.
„Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne akadályozzátok őket…”
(Mk 10,14)